Felébredtem. Ma reggel egy rossz álomból ébredve nyitottam ki szemeimet. Nem tudtam mozdulni, csak feküdtem.....

Vajon élek, vagy meghaltam, tettem fel magamnak a kérdést. Láttam a szobát, a macskámat, aki egész éjjel mellettem aludhatott, csak a háta melegét éreztem az oldalamon. Ő sem mozdult most, csak nézett rám hatalmas zöld szemeivel. Olyan volt mintha nem is engem nézett volna, hanem egyenesen átnézett rajtam. Érdekes volt, mert egyáltalán nem ijedtem meg a halál gondolatától. Ezt könnyen letesztelhetjük, gondoltam. Ha át tudok menni a falon könnyedén, akkor valószínű, hogy meghaltam. Felültem az ágyban, kinéztem az ablakon. Mindent belepett a hó reggelre. Semmi más nem hallatszott fel, csak hogy valaki folyamatosan lapátolja a havat a járdákon. Felkeltem, és megpróbáltam a falon átmenni. Nem sikerült, de legalább jól bevertem a homlokomat. De ez izgatott a legkevésbé akkor. Megsimogattam az álmosan nyújtózkodó cicát is. Éreztem őt is, a puha bundáján végigsimítottam a kezem. Tehát semmi kétség, ÉLEK.

Már három napja a napot sem láttam, folyamatosan esik a hó és az eget felhők borítják. Minden reggel a konyhában köszönt engem a felkelő nap. A felkelő nap látványától sohasem tudok betelni. Olyan csodálatos és varázslatos. Bármi történik is, a nap minden reggel felkel, ha látjuk, ha nem. Egyébként a felkelő nap fényéből nagyon jól fel lehet töltekezni energiákkal, és én most nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen helyen lakom, ahol ennek minden reggel (ha elég korán felkelek) részese lehetek. Szóval már három napja nem láttam a felkelő napot. Három napja olyan érzésem van, mint akit mindenki elhagyott. A barátok, a társak és még a Jó Isten is. Elmondhatom, hogy ez elég kellemetlen érzés. Se egy telefon, se egy e-mail, se egy segítséget nyújtó kéz. A harmadik napon, ezen a reggelen döbbentem rá, hogy mi történik. Belémhasított a felismerés, "A Lélek három sötét éjszakája". Rögtön próbáltam a múltban keresgélni, hogy én ezt már átéltem máskor. De akkor mi ez már megint. Aztán jött a magyarázat: "Ez mindig megismétlődik, amikor az ember elér egy bizonyos fejlődési szintet és egy új szakaszba léphet az életében. Ha átmegy sikeresen ezen a három napon, akkor feljebb léphet egy szintet élete lépcsőjén". Olyan, mint amikor a hernyóból pillangó lesz. Meg kell szülnünk újra és újra önmagunkat. Csak mindig feljebb és feljebb tudunk jutni általa a tudatosság fejlődésének útján. Ez a felismerés megnyugtatott, és közben lám, a napocska is megmutatta magát az égen. Csak egy pár pillanatra kikukkantott a felhők mögül, de nekem ez azt jelentette, hogy jó nyomon járok, minden rendben, és vigyáznak rám, csak ezt az utat most egyedül kell megtennem. 

A felejtés homályába alámerülve sírás és fájdalom közepette megszületünk. Aztán megtanulunk félni az élettől, és félünk a haláltól is. Ha a szeretet minden, akkor miért érezzük azt, hogy pont ettől szakadunk el a földre történő érkezésünkkor. A magasabb szférákban, az érzékek feletti birodalomban mindent áthat a szeretet. Egyszerűen csak VAN. De akkor miért szakadunk el tőle? Mi értelme ennek? Talán, ha megtapasztaljuk itt a háromdimenziós világban, hogy milyen a "szeretet nélküliség", akkor jobban tudjuk értékelni majd az igaz szeretetet. Nem, ennek így nincs értelme - dilemmáztam a kérdésen.
De mégis mindenki a szeretetet keresi, ki így, ki úgy. De hiszen a szeretet mindenhol ott van, létezik, csak valamiért nem érjük el, nem tudunk hozzá kapcsolódni, vagy nem tudjuk a hozzá vezető ajtót kinyitni. De miért zárjuk be magunkat a szeretet elől? Ha csak egy karnyújtásnyira van, akkor miért nem érjük el?
Tegyük fel, hogy ott van a dolog előtted, amit a világon a legjobban szeretnél, de Te mégsem nyúlsz érte. Miért?