Segítség! Fejünkre nőtt a kutyánk
Fejünkre nőtt a kutyánk és semmivel nem lehetett rá hatni, mi így éreztük. Nagyon okos kis jószág, de akkor hallgatott ránk, amikor épp ő akarta.
Először azért határoztam el, hogy leírom a történetünket, mert lehet, hogy másnak is segíthet, de ahogy elkezdtem írni, rájöttem, hogy ez az egész szituáció apukámhoz kapcsolódik, akitől 2022. decemberében vettünk búcsút. Így az ő drága emlékére is ajánlom ezt a kis írást.
Tavaly tavasszal döntött anyukám úgy, hogy szeretne egy kiskutyát, nem kölyköt, hanem legalább egy éveset, aki kicsi vidámságot hoz az életükbe. Apukám már nemigen bírt felkelni, inkább csak feküdt, vagy kerekesszékben tudott még kigurulni az udvarra.
Elkezdtem hát nézelődni kutyus után, mindenképpen örökbe fogadni szerettünk volna, írtam is pár menhelyre, de sajna nem volt olyan kutyus, akit idősek mellé odaadtak volna. El is szomorodtam, mert nem erre számítottam, azt hittem, hogy gyorsan találhatunk kutyát, mert rengeteg kutya van a menhelyeken.
Egyik nap viszont egy hirdetésben megtaláltam őt. Anyunak megmutattam és első látásra szerelem volt. Azt mondta, hogy ő az, ő lesz a kutyája. Villámgyorsan fel is hívtam a családot, akik ajándékba kínálták a kutyust. Hirtelen meg is szerveztem és elutaztunk érte vagy 200 km-t. A családnál nem maradhatott tovább, de szerencsére én rátaláltam.
A 3 órás utat visszafelé egy hang nélkül ülte végig az autóban, és amikor anyuékhoz értünk, rögtön feltalálta magát, mintha mindig is itt lakott volna. 16 hónapos volt akkor, egy törpe schnauzer, akit Daisynek hívnak.
Mivel nekem eddig csak cicáim voltak, vajmi fogalmam sem volt a kutyanevelésről. Gondoltam csak elboldogulunk majd vele, hiszen egy szeretet-gombócról beszélünk. Aránylag gyorsan megszokta az új helyét, az könnyítette a dolgot, hogy elhoztuk a személyes cuccait, vagyis a házikóját, játékait, hámot, pórázt, és etetőtálkáit is. Imádta őt mindenki, ő is elfogadott és megszeretett minket.
Valahogy megérezte, hogy apu beteg és amikor nem tudott felkelni, akkor minden nap beszaladt hozzá a szobájába és köszöntötte őt az ágyban, körbeugrálta majd ráhajtotta kicsi fejét apu oldalára és élvezte a simogatást, amit viszonzásul kapott. Máskor meg az udvaron játszottak "húzd meg - ereszd el"-t egy ronggyal, majd lassan követte őt a kerekesszék mellett.
Daisy cuki volt nagyon, de kezdett öntörvényűvé válni. Rettenetesen ugatott mindenkit, aki elment a ház előtt. Ha macskát látott, akkor már őrjöngött és szinte önkívületi állapotba került, és semmivel nem lehetett leállítani, amíg a macska el nem tűnt a láthatárról. Legelőször gyanútlanul vittem el sétálni, mivel azt mondták, hogy tud pórázon sétálni. De kiderült, hogy akkor is mindennek ami élt és mozgott és szembejött velünk, neki akart ugrani, és megállíthatatlanul ugatta.
Aztán Apukám állapota már annyira leromlott, hogy be kellett szállítani olyan helyre, ahol szakszerűen el tudják látni, de 2 és fél hónap múlva feladta, és a sok szenvedés után levetette földi ruháját és már nem jött többé haza.
Daisy minden nap kereste őt a szobájában, és onnantól kezdve Daisy viselkedése megváltozott. A családban történt veszteség rá is hatással volt és egyre jobban ugatott és egyáltalán nem hallgatott már ránk, folyamatosan ugrált és elkezdett oda-oda kapni is a kezünkre, vagy amit éppen ért. Azt gondolta ez a kis kutya, hogy neki kell átvenni a falkavezér szerepet és folyamatosan készenlétben volt, hogy megvédjen minket mindentől, amitől ő fenyegetve érezte magát, a házat és a benne lakókat. Ő lett a kiskirály(nő).
Az állatorvoshoz is alig mertem elvinni, mert ott is megfékezhetetlenül ugatott mindenkire.
A hab a tortán pedig az lett, amikor a kutyakozmetikusunk kezét is megkapta és nem lehetett befejezni a nyírását és a körömvágását, mert ott is teljesen őrjöngésbe ment át a viselkedése.
Ekkor azt mondtam, hogy ezt már nem lehet hagyni és tenni kell valamit, külső segítség kell hozzá. Kell keresni egy szakembert, aki foglalkozik vele és velünk is, aki megmutatja mit tegyünk és hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni.
Lázas keresésbe kezdtem, hogy megfelelő szakembert találjak. Felhívtam pár kutyaiskolát is, de azt mondták, hogy ezen már nem tudnak segíteni, ehhez már rehabilitáció kell. Szóval kissé csalódottan álltunk..... hogy most akkor mi legyen, de ez így nem maradhat, mert teljesen a fejünkre nőtt. Daisy annyira érzékeny, hogy nála hangos szóval, kiabálással pláne nem lehet eredmény elérni.
Ekkor találtam rá a FB-n egy kutyákkal foglalkozó oldalra - Kezes Kutyák Klubja - , ahol azon akadt meg a szemem, hogy "Van egy módszerünk: a SZERETET." Tudtam, hogy ez kell nekünk, hátha ők tudnak segíteni.
Fel is vettem velük a kapcsolatot, és elmeséltem, hogy mi a problémánk a kutyussal. Zoli, a kutya tréner, avagy kutyanevelési specialista - nem is tulajdonította olyan nagy problémának, amit nem lehetne megoldani. "A Kezes Kutyák Klubja - A Kutyasuli házhoz megy" programot ajánlotta, amivel lehet eredményeket elérni, akár egy nap alatt is. Kicsit kételkedtem, hogy ez hogyan lehetséges, mivel Daisy elég reménytelennek tűnt, de bíztam a megérzésemben és megbeszéltük az időpontot, hogy eljönnek hozzánk. Mivel elég messze lakunk tőlük, így megállapodtunk, hogy a három alkalmas programot egy nap alatt végezzük el. Hát belevágtunk.
A megbeszélt időpontban pontosan meg is érkeztek. Érdekes volt, mert Daisy már amikor meglátta az autót, akkor is másképp fogadta őket, mint ahogy szokta az idegeneket. Tudat alatt kommunikáltak már... Zoli egy "kutya suttogó". Látszott rögtön, hogy érti a dolgát, ahogy viselkedett Daisyvel, érdekes volt látni, hogy a kutya nem sokára szót fogadott neki.
Először átbeszéltünk mindent, hogy Daisy milyen helyzetekben hogyan viselkedik; mik a céljaink, és miben szeretnénk, ha Daisy változna.
Zoli elmesélte, hogy a kutya a családot falkának tekinti, és hajlamos átvenni a falkavezér szerepet, ha nincs akit kellőképpen tiszteljen. Arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy mivel apukám elment, így a helyét vette át a kutya. De ez nem túl jó, és vissza kell állítani a rendet, hogy én legyek a falkavezér és tiszteljen, szótfogadjon nekem a kutyám. Így lekerül a kutyáról a feszültség és az örökös készenléti állapot, melyek vezettek az agresszív viselkedéshez. Az a cél, hogy nyugodt és boldog kutyus legyen, tiszteletben és szeretetben tudjon együttélni velünk. Az, hogy folyton ideges, az egészségi állapotára is rossz hatással van, hiszen a stressz rombolja a szervezetét, épp úgy mint az embereknél is.
Aztán Zoli bemutatta a gyakorlatokat, amiket majd nekünk is sokat kell ismételni. Fantasztikus volt látni, hogy pár óra alatt Daisy tényleg másképp kezdett el viselkedni. Persze ez köszönhető Zoli szakértelmének, végtelen türelmének és kedvességének, ahogyan Daisyvel bánt. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Nekünk is változni kell, ahogy kommunikálunk vele és ezáltal ő is változik. Ami nagyon tetszett még Zoli módszerében, hogy minden feladatot jutalomfalat nélkül csinálunk és érdekes módon ez is működik. Hiszen az életben csomó olyan helyzet van, amikor nincs a zsebünkben virsli.
Másnap el is kezdtük a gyakorlatokat, amiket tanultunk. Persze nem ment olyan flottul minden, ahogy Zolival, de azért haladunk. Volt még "drámakirálynő" próbálkozása Daisynek, sőt első nap este meg is volt sértődve, félrevonult és úgy tűnt, mintha nagyon járna az agya, hogy most mi is történt, megfosztották a királyi mivoltjától. De pár napon belül elértük, hogy már nem ugat annyit, és vissza lehet őt hívni és hallgat ránk, ha kérünk valamit tőle. Hihetetlen. Folytatjuk tovább a gyakorlást és remélem hamarosan nyugodtan sétálni is tudunk majd menni.
Én is inkább a Szeretet erejében hiszek és nem az erő szeretetében.
Köszönjük Zolinak, hogy megmutatta nekünk a módszerét!
Ajánlom mindenkinek szeretettel a Kezes Kutyák Klubját!
Amint lesznek videók magáról a tréningről, akkor azokat is megosztom.