Ajánlom szeretettel egy kedves Barátnőm verseit, akit a Delfinek inspiráltak:

A delfin szeme
(2011. 04.14.)

  A delfin szeme kék?

Vagy talán mégsem?

Elmerengek szeme tükrében…

Elmerengek, s látom az életem.

Látom a szelíd és vad hullámokat,

Látom a mély óceánt, s a tündöklő kék eget.

Vajon mit is keresek?

A delfin szeme kék?

Vagy talán mégsem?

A világ tükröződik az ő szemében.

A világ, mely gyönyörű és előttünk áll,

ki hallja hívó szavát, vele úszik már.

A delfin szeme kék.

Most már értem,

egy világ van az ő szemében.

Egy világ, mely várja, hogy megszülessék,

delfinek dalolják el énekét.

Így merengek lassan,

hallgatva a hívó szóra…

Világ ébredj!

Üzenetem van számodra!

A delfin szeme kék?

Vagy talán mégsem?

Ha belenézek, megértem.

Megértem és tudom,

a Titok itt van….

Hallom!

Egyszer a ló megszólalt

(2011. 04.15.)

  Egyszer a ló megszólalt,

nézték is az emberek.

Szemük, szájuk tátva maradt!

Szörnyen rácsodálkoztak.

Hogy egy ló beszéljen?

Még ilyet! Kérem! Kérem!

Felfordult a világ?

Ezután majd egerek esznek macskát?!

-          Hisz beszélni csak az ember tud!

Állították a szomszédok.

Vitték is szegényt lódoktorhoz,

nézegették mi baja,

se a patáján, se a hátán,

se kívül, se belül nem hiányzott semmi sem.

Sőt! Eggyel több se volt neki semmiből sem.

Szomorkodott a ló, nézte a világot.

Beszélni már tud, de hol talál így barátot?

Hol talál olyat, ki hisz neki és nem a lódoktorhoz küldi?

Hisz ő nem csodaló, így született,

így ismerték meg az emberek.

Miközben ezen gondolkodott,

csöndbe maradt és tovább baktatott.

Az út túloldalán egy kislány várta már,

nézte a lovat és hitt neki.

Tudta, hogy ő nem csodaló,

a szíve beszél és ez a jó.

Nincsen ebben semmi titok,

megsúgták az angyalok.

Nincsen ebben semmi titok,

a ló fülébe súgott és mosolygott.

Felcsillant a ló szeme,

van már kiben hinnie!

Ez a kicsi lány hiszi,

igazán szívből kell beszélni!

Hisz szívünkre hallgatva, az égig szól a szív hangja!

Könnyű szél fújja lelkemet
(2011. 04.20.)

Könnyű szél fújja lelkemet, egyre fel a dombtetőre.

Becsukom szemem és szállok a levegőbe.

Érzem a nap sugarait, melegítik szívemet,

érzem a bőrömön át a felszálló tömeget.

A tömeg felszáll, mint kinek szárnya van

és együtt ringanak boldogan.

Egy boldog világ veszi kezdetét,

mindenki hallja a zenét.

Az ember boldog ha repülhet,

s az ősi otthonba térhet.

Őseink mi magunk vagyunk,

s ezt csak akkor tudjuk, ha odajutunk.

Ősi szelek fújják a fákat

azt suttogva, várják a választ.

várják a választ a tömegtől,

kinek szárnya most fel- felfelé tör.

Feltör a magas hegyekbe,

süvítve, zúgva a fellegekbe.

Szellemi énünk utazik tova,

mint egy kis lámpás, az ég az otthona.

Várják őt a csillagok, s ünnepelnek az ottlakók.

Néhány lélek visszahullik, folytatva az útját,

de emlékeznek arra, hogy milyenek az éjszakák.

Milyen az, mikor álmodunk,

szabad lélekkel táncolunk.

Szabad a lelke az embernek,

ha nem béklyózzák meg a terhek.

Földi létünket folytatva,

vágyódunk a csillagokba.